Éjjeli hangfelhőzés / SoundClouding at night

berriloom

Nem mintha nem kéne már aludnom, de ha ilyen jó zenére bukkanok, akkor hallgatni kell. És persze kicsit írni is róla. A berriloom két magyar srác duója. Kicsit experimentális, kicsit ambient, kicsit post rock, kicsit elektronikus. És nagyon jó.

berriloom SoundCloud

Not that I should not have gone to bad a little while ago, but when one stumbles upon great music, then one's gotta listen to it. And write about it some. berriloom are two guys from Hungary. What they do is a little experimental, a little ambient, a little post rock, a little electronic. And very.very good. 

Jack The Tripper - new teaser from 'Worldy' up on SoundCloud

Hey All,
'Jack The Tripper' - the 2nd teaser from Cliponville's upcoming 2nd full-length album 'Worldy' is now up on SoundCloud. Now downloads yet, though the whole album will be downloadable free of charge when it's complete, in a few weeks.
http://soundcloud.com/cliponville/jack-the-tripper-premix

For now..

Névváltoztatás / New name for my music project

Mától Cliponville néven működik tovább a clipondildo. Jó ideje rágódtam már ezen a dolgon. Annak idején véletlenül jött ez a beteg(es) és ellenérzésekre jócskán okot adó név, aztán a projekten ragadt és máig nem is szakadt le róla. De ma változtattam, hitem szerint nem hiába. A projekt mögött álló személy mindenesetre változatlan, a zene pedig még az eddigieknél is jobb lesz. A Cliponville néven - mely nem is mellesleg egy kis normandiai közösség és falu neve is - már hónapokkal ezelőtt megakadt a szemem. Nem annyira fogja kiverni a biztosítékot, mind - saját meglepetésemre - a clipondildo tette, de pont ezért barátságosabb és piacképesebb. Még mindig nem a mainstream a célom, de a terveimhez kellett ez a változtatás. Ámen.

As of today my music project lives on as Cliponville.
Back in the day when clipondildo came up (just for the record: by accident..) it seemed like an ideal moniker for a fun music project. Then the project turned out to be more serious than I first thought but the name stuck. Until today. The person behind the scenes will remain the same and the musi will get even better. This name, Cliponville stroke my eyes months ago and I've actually been toying with the idea of getting rid of the dildo and moving into Cliponville. Because Cliponville happens to be a small commune and village in Normandy, France. I know that the Cliponville moniker has no any 'scandal-factor', yet it is more marketable, radio-friendly, etc. My target is still not the mainstream music scene, though in order to realize my plans I had to make this decision. Amen.

Ma a fülemben / Today in my player

Cat's Eyes: Cat's Eyes (2011)

Kicsit megfoghatatlan hangulatú album ez, de a lehető legjobb értelemben. Annak ellenére (vagy pont azért..) hallgattam meg háromszor is, hogy elsőre nem volt áttörés. Faris Badwan, a The Horrors frontembere és a kanadai multi-instrumentalista / operaénekesnő Rachel Zeffia duójának érett termése a Cat's Eyes. Varázslatos módon ez a lemez nem idézi, hanem kicsit újrateremti a '60-as évek zenéit, leginkább - számomra legalábbis -  Serge Gainsbourg és Nancy Sinatra sötétebb árnyékot vető dalainak világából. Kopírozás nincsen, csak jó dalok tele melankóliával, valami más utáni vágyakozással.  Igazán kellemes meglepetés ez a lemez Badwan-től, aki a Zeffia személyében ideális alkotótársra lelt ehhez a lemezhez. A Horrors remek második albuma után kellett valami ehhez hasonló nagy dobás. Innentől érdekes igazán, hogy vajon mivel rukkol elő legközelebb.

What a pleasant surprise/ Faris Badwan of The Horros teams up with Canadian opera singer and multi instrumentalist Rachel Zeffia and the two of them happen to make this outstanding album. This album kind of recreates some of the '60s and does this in a Serge Gainsbourg and Nancy Sinatra-way and in a darker tone, to some extent. No copy-paste here, 'just' great songs packed with melancholy and longing for something you will probably never get. We've all been waiting for something big from Badwan after awesome 2nd full-length album of The Horrors and with Cat's Eyes he managed to please us. Now I'm wondering what's coming next... 


Lelőhely / Find it here

Ma a fülemben / Today in my player

Panda Bear: Tomboy (2011)

Nálam a legvégén egyetlen kontextus létezik; vagy szeretek egy zenét, vagy nem. A Panda Bear-től egyetlen hangot sem hallottam ezelőtt. Jó eséllyel nem is fogok semmi egyebet hallgatni tőle, mert hájp ide, vagy oda, szerintem ez egy pocsék album.  Rendben van, hogy a pandamaciként is alkotó  Noah Lennox az Animal Collective alapítója, de ettől még a Tomboy nagyon irritál engem. Erről leginkább Lennox tehet, akinek a hangja számomra szinte elviselhetetlen. Ráadásul nem sok mindent csinál vele, hanem nagyjából 11-szer közelíti meg az ugyanazt a témát, mindig ugyanúgy dalolva. A zenei alapok kifejezetten izgalmasan indulnak, aztán belép Lennox és lőttek a varázsnak. Mindegy mi szól alul, mert Lennox reverbekkel éterivé varázsolt kellemetlen orgánuma mindent elront felül, és úgy általában mindenhol. Az egyetlen kivétel talán a Scherezade c. opusz, amibe véletlenül pontosan illik Lennox gyakran feminin szintekre lépő vokálja. A másik kedvenc részem erről az albumról a 'Drone' c. szerzemény utolsó kb. 1 perce, melyben egy drone szól csak, Lennox sehol. Ez kifejezetten jó. Egyébként meg nem jó.

In the end, there is only one single context for me: I either like an album or I don't. As for 'Tomboy', I absolutely don't like it. Actually I'm close to loathing it. I don't care about Noah Lennox being Animal Collective's driving force or what. The music he brings on Tomboy is utterly annoying and irritating. To my ears, it is, without doubt. I guess it's his voice. I can't bear it. His beats and tunes happen to be really good (most of the time..) but as soon as his voice comes in the spell is broken and gone for good. The only exception is maybe 'Scherezade' where Lennox's often feminin-sounding vocals perfectly fit. But my favourite part on this album is the last 1 minute or so of the track called 'Drone' ; it's a drone synth, no Lennox. Elevating, really. Otherwise Tomboy sucks, big time. 

ÚJ track / New track

clipondildo: Schimanksy Driving Under Influence 

... a SoundCloud-on / ... up on my SoundCloud 

Most a fülemben / In my player now

Crystal Stilts: In Love With Oblivion (2011)

Emlékszik valaki a Gallon Drunk-ra? Lehet őket elfelejteni? Nekem mindenesetre az új Crystal Stilts album nyitó trackjének felcsendülésekor a tomboló sikert elkerülő, mégis 23 éve létező londoni csapat jutott eszembe. Meg ezek jutottak még eszembe: Beach Boys szteroidokkal, Galaxie 500 több torzítóval és felgyorsítva, Joy Division jókedvűen, Interpol szomorkodó hangulat nélkül, '60-as évek leporolva. Biztos az én hibám, de én nem azért szeretem a brooklyniakat, mert új és izgalmas zenét csinálnak, ilyesmiről szerintem a Crystal Stilts esetében nem beszélhetünk. Nem, nem. Én azért szeretem őket, mert jó hallgatni ezt a sokféle forrásból táplálkozó garage/surf/noise/swamp pop bandát. Pont.

Gallon Drunk. Does this name ring any bell? Is it possible to forget this band? Anyway, right upon hearing the first tunes of 'In love With Oblivion', the fresh full-lenght release by Crystal Stilts, it was Gallon Drunk that came to my mind. What also came to mind: Beach Boys on steroids, Galaxie 500 with more feedback and faster tempo, cheerful Joy Division, Interpol minus depression, sweet '60s dusted. It's probably my vice but I can't love the Crystal Stilts for their novel sound or ideas because I don't hear any in what they do. I simply love them for their garage/surf/noise/swamp pop is pretty darn good. Period. 


Lelőhely / Find it here

Most a fülemben / In my player now

Connan Mockasin: Forever Dolphin Love (2011)

Az új zélandi Connan Hosford egykori zenekara, a Connan and the Mockasins nevéből kreálta saját magának a Connan Mockasin monikert és tavaly már ebben az inkarnációban adta ki 'Please turn me into the snat' című albumát (mely az összes Connan művel együtt már a negyedik nagylemez) és teljesen megérdemelten lett a független zenei kritikusok kedvence. A 'Forever Dolphin Love' tartalmazza a Please turn me... teljes anyagát + 7 koncertfelvételt, tehát vadiúj számokkal egyelőre nem rukkol elő a fura, de megkapó pszichedelikus/experimentális/lo-fi popot készítő, eléggé lányos hangon énekelgető - egyébként képzett jazz zenész - fiatalember. Nem az a tétlen típus egyébként, dolgozott együtt többek között Norman Cook-kal is a BPA album egyik trackjén. Ha létezik minden ízében szerethető, bájos, kicsit nem evilági pszichedélia, akkor ez az. Lehet hátradőlni és képzeletben a delfinek hátán utazni. Ezt elvileg úgyis mindannyiunknak ki kell próbálnia mielőtt meghalunk, úgyhogy hajrá! 

Lelőhely / Find it here

Connan Mockasin, alias Connan Hosford comes from New Zealand where he used to front his band named Connan And The Mockasins. In 2006 the band relocated to London and at some point they transformed into Connan Mockasin, which is now more like Hosford's solo project with a great band behind him. Hosford himself is a well trained jazz guitarist so no one in this story is in lack of musical skills. 'Forever Dolphin Love' is practically the enhanced reissue of last year's brilliant 'Please Turn Me Into The Snat' + 7 bonus live tracks.  Hosford creates his music in his own world, yet at some points it sounds as if this world was on another planet. Maybe it's Hosford's girlish vocals, maybe it's the atmosphere he brings on with his tunes, I don't know, but sometimes his music, in a very good way, is way out of this world. And I like this a lot. Connan Mockasin's psychedelic / experimental / lo-fi pop tracks are probably some of the weirdest and definitely the cutest of the genre, while they never stop being accessible and loveable. So it's time to sit back and imagine you're riding on a dolphin's back. Anyway, this is one of the things we all should try before we die, so let's do it !  

Ma reggel a hetesen / This morning on nr. 7

Braids: Native Speaker (2011)

A kanadai, egészen pontosan Calgary-i kvartett debütáló albuma szólt ma füleimben miközben munkába  zötyögtem a hetesen.  A kísérletezőbb dreampop és az ambient házatáján hallhatóan otthonosan mozgó Braids inkább az ambientes oldalon tölt több időt. A 'Native Speaker' dalai a hangjából sokat, időnként szerintem túl sokat is kihozni képes Raphaelle Standell-Preston vokáljait ágyazzák be kellemes, sokrétegű, úszkálós elektro-akusztikus textúrákba. Az első 3 track még a dreampophoz áll közelebb, aztán dominálni kezd az ambient. Remek zenei ötletek jellemzik ezt a lemezt, némelyik dal azonban kicsit hosszúra sikeredett, de lehet, hogy nem is hosszúak, csak talán sok bennük az üresjárat, illetve hiányzik belőlük az a megfogható konkrét vonal, ami ennyi ideig (7-8 perc) életben tartaná őket. Raphaelle - főleg az album második felében - igencsak kiereszti a hangját, előadásmódja olykor kifejezetten emlékeztet Nika Roza Danilováéra (alias Zola Jesus), ami lehetne jó hír is, de a Braids zenéjéhez szerintem túl sok. Ígéretes, de még bőven útkereső album ez. Ha nem nyúlnak mellé a srácok, egészen messzire jutnak majd.

Lelőhely / Find it here

Riding to work this morning I had 'Native Speaker', the debut album by Calgary-based quartet the Braids playing in my ears. The, to some extent, experimental dreampop tracks spend more time in the ambient realm than in the beat-centered electronic world but the outcome is definitely promising. The tracks feature heavily layered textures built around Raphaelle Standell-Preston's powerful yet aetheric vocals. Raphaelle's voice is truly great and she handles it pretty well, tough sometimes she tends to be a little too much for this music. At some point point her performance reminded me of Nika Roza Danilova (a.k.a. Zola Jesus) and this could be a compliment, but it does not really fit in the music on 'Native Speaker'. As far as I can hear, the Braids have yet to find their own signature sound and need a little more time to hone their songwriting, but like I said, they are definitely worth the attention. They can be awesome one or two albums later. 

Most a fülemben / In my player now

Psychologist: Waves of OK - EP (2011)

Ezt a rövidke albumot hallgatva akaratlanul felmerült bennem a kérdés, hogy vajon a Psychologist néven alkotó Iain Woods a gyógyító, vagy ő maga az, aki terápiára szorul. Különleges és egyéni utakon járó zenéjében sok minden találkozik, ezért meg sem kísérlem az elektronikus, experimentális, dark ambient, chillout, post-rock, stb. stílusjegyeket felvonultató minilemezt kategorizálni. Woods - sokszor remekül egymásra rétegzett - fájdalommal teli hangja mintha segítségért kiáltana. A 'Waves of OK' bő negyedórája úgy nagyszerű, ahogy van, mégis muszáj kiemelnem az EP-t nyitó instrumentális 'Together Clinging' c. darabot, mely egyszerre hátborzongató és gyönyörű, illetve a záró 'Song to the Siren' c. feldolgozást, melyet eredileg a Cocteau Twins által ismertté vált, csodás hangú Elizabeth Fraser énekelt az egyik This Mortal Coil albumon, úgy 25 évvel ezelőtt. Woods nem énekli jobban, mert Fraser-t nem kell  és nem is lehet lepipálni. Viszont  maga módján ugyanolyan zseniális az ő előadásában is ez a fájdalmasan szép dal. Ezt külön köszönöm neki. Remek album, megy a 'Best of 2011' csoportba.

Lelőhely / Find it here

While listening to this short and brilliant EP, I asked myself whether it's Iain Woods offering therapy or is it him in need of help. I'm having thoughts like this because of the sorrow and pain Woods' unique voice tends to project. Woods has been around as the Psychologist for a good while creating tracks in several genres but with 'Waves of OK' he is giving us something truly special and music he's never really  done before. For me it would be impossible to put his most recent work in any category as there are traces of ambient, post-rock, experimental, chill-out, just to name a few. All this on a 15+ minute long album. Still, the end result is nothing short of extraordinary. Like I said a few lines ago, this album, to my ears at least, is primarily singing about sorrow and Woods sounds to be perfect in this. The five atmospheric tracks on 'Waves of OK'  are equally great, yet my favorites are the opener 'Together Clinging', a hauntingly beautiful instrumental, and the closing 'Song to the Siren, the cover of a This Mortal Coil song from like 25 years ago. The original version was sung by former Cocteau Twins-fame Elizabeth Fraser and she did it wonderfully. Woods does not try to beat Fraser to it yet his performance, in his own special way, is as perfect as that of Fraser. Thanks to Mr Woods for this. What a great EP ! Goes straight on to my 'Best of 2011' collection.